Művész és népművészet

Nyáron sok emberrel találkozik az ember, szabadabb az élet. Egy kellemes balatoni vacsora utáni beszélgetésen megmutattam kedves ismerősöknek a blogomat. Rögtön megkaptam a kérdést "Miért nem apu írásait közlöm???" Hát elég kevés van...de nekiláttam az olvasásnak, és ehhez a képhez egy régi riport részleteit mutatom meg. Talán érdemes a blog első képét is megnézni, illik ide az is!

"...Széket csinálsz? Miért?
-Természetesen azért, mert szükség van rá a lakásban, másrészt mert érdekel. Valamikor minden lakás minden egyes bútorát kézzel készítették. Ettől van az, hogy minden tárgy más, a nagyapám kanapéját nem téveszteném össze semmilyen mással... Én olyan bútorral, olyan tárgyakkal szeretném magam körülvenni, amelyektől nem akarnék megválni. Nehéz elképzelni, hogy ez az igény kivesszen belőlem, egyáltalán az emberből. A nagy szériában, huszonöt ezres példányszámban gyártott bútorokhoz nem tapad emlékünk, nincs emberi közösségünk... A népművészet és a modern művészet kapcsolata akkor lenne igazi, ha a kapocs a magatartás lenne. Ehelyett rendszerint ott kapaszkodik meg az ember, hogy elővesz egy motívumot, és azt felhasználja. Eddig ezt én nem nagyon csináltam..."
A cikk a Művészet folyóirat 1975/8. számában jelent meg. A székek egyébként elkészültek, mindenkinek névvel ellátott sajátja volt.

Ármány és Szerelem

Erről a képről annyi minden jut eszembe...Apu kedvenc olvasmányai: Schiller, Goethe, Victor Hugo vagy az orosz klasszikusok...lehetne elemezni, hogy művészetének két útja, az absztrakt geometria és a népművészeti irány itt találkoznak... de maradjon ez most egy személyes blog, hiszen kevés kép van, amelynek létrejöttét ennyire közelről figyelhettem.
Hát igen...már nem emlékszem miért, de felmerült, segíthetnék a kép megfestésében. Pontosan meg volt minden tervezve, apu meghatározta a színeket, nekem csak kifesteni kellett, mint a gyerekeknek a színezőjüket...Persze, mintha ez olyan egyszerű lenne. Egyrészt, bár a természet után festett képeknél szerette, ha a festékréteg vastag, rusztikus, az absztraktoknál a tökéletesen egyenletes felületet kedvelte és ha a festék nincs tökéletesen kikeverve  vagy az ecsetet nem ugyanúgy húzzuk, ez bizony nem megy... Aztán a vonalak. Az "Íriszek"-nél korábban említettem, azt mondta: "Vonal nincs, csak szín..." Nos akkor és ott ez így is volt, de itt nagyon is vannak vonalak.
Képzeljék csak el, én állok a vászon előtt és küzdök pl. a galambszárny tökéletes ívével, apu közben az asztalánál dolgozott, egy idő után viszont hallom szuszog - ami nála az erős koncentráció jele - tudom, már engem figyel...Küzdök tovább...Krákog picit, még vár, aztán..." Na kutyukám, figyelj..."  (A szülők, magamat is beleértve néha teljesen lehetetlen neveken szólítják a gyerekeiket, nekünk sose volt kutyánk, talán ezért mondta...) Megfogta az ecsetet "egy lendülettel húzd meg, az ecset oldalával, érezni kell az ívet...", és ott volt az ív...Olyan egyszerű ez, ha valaki tudja!
Azért kaptam tőle egy nagy E betűt a szignóban, nézzék csak meg a bal alsó sarkot.

Más és más

A minap megnéztem egy riportfilmet édesapámról, kicsit panaszkodik benne, mennyire magányos tud lenni alkotó... valóban ritkán fordult elő, hogy kolléga, alkotótárs időzött volna műtermében. Egy alkalomra viszont emlékszem. A régi jó barát, a kitűnő festőművész Juhász Sándor jött ki Szentendrére. Ők ketten főiskolai éveik alatt jó barátok voltak, aztán apu kiköltözött Szentendrére, mindkettejüknek családja lett, ritka volt az alkalom, amikor találkoztak.
Nem tudom már ki találta ki, hogy fessenek újra együtt, de arra pontosan emlékszem, hogy csendéletet festettek. Eleinte beszélgettek, kicsit zavarban voltak, aztán csend lett, elmerültek a maguk munkájában... Mintha nem is ugyanazt a témát festették volna. Sándor képe teli volt indulattal, szenvedéllyel. Erőteljesek voltak a színek... apué légies, mintha nem is "földi" lenne, hanem valami éteri látomás... olyasmi mint az a kép amit most töltöttem fel, kár, hogy nem az akkori kép és a párja...
Amikor Sándor már nem volt ott még üldögéltünk a műteremben, néztük a képeket. Valaki meg is jegyezte "Ég és Föld" a két kép, de valahogy nem volt jó a hangsúly, mintha a minőségre értette volna, apu rögtön, nagyon határozottan - ami nála ritka volt - meg is jegyezte "Nem, Más és Más!"

Szentendrei-sziget

Vidám, kellemes kép amit most megmutatok, a Szentendrei-szigeten készült, a gátról festve a veteményeseket mutatja...Apunak volt egy története, amit mindig elmesélt, ha ezt  a képet megmutatta. Találkozott ott egy idős nénivel, ott kapált napközben, rajta is van a képen, kék ruhában. Apu szeretett festés közben beszédbe elegyedni ismeretlen emberekkel...már ha érdekesnek találta őket. A néni már idős lehetett s elmondta: "Reggel még magam kijövök kapálni a földre, aztán délután kijön értem a fiam s hazavisz. Azt már nem bírom..." Ilyenkor a műteremben kis csönd következett, nem fűzött az elmondottakhoz semmit...

Ismeretlen fejezet

Minden szülő életének vannak fejezetei amit a gyereke nem ismer, mert még nem is volt vagy nagyon pici volt, amikor azok íródtak. Persze vannak családi legendák holni hajnalig tartó ultizásokról vagy talicskáról, amiben haza lehet jutni...de ezek annyira hihetetlenek, a szemérmes apuka meg csak hümmög.
Ilyen ismeretlen fejezet nyomára bukkantam a minap, amikor az apuról ránk maradt grafikai anyagot fotóztuk.
Íme egy hadvezér sisakkal de sisak nélkül, punkos-ornamentikával a feje tetején, de ne ijedjünk meg, ott a békepipa a szájában, lehet nem is hadvezér?...Az arcvonásokra ráismerek, de ezt a fajta kreativitást és szellemi csapongást, ami létrehozta a képet nem ismertem benne...

A montázs készítője már inkább ismerős, jól emlékszem amikor alig másfél évvel halála előtt sem felejtette el figyelmeztetni társaságát a balatoni büfében, ha egy-egy formás női fürdőző bájait lehetett csodálni. Különösen szerette az áttetsző strandszoknyákat, a kezével a levegőben meg is rajzolta a formát... Mmm (Az "európai reneszánsz"igaz tisztelője és hódolója üzeni Hrabal...)

Forró nyár

2012 nyarának talán egyik legmelegebb napja van ma, már halottam is: "...ilyen melegek régen nem voltak..." Szerintem pedig voltak. Amikor a következő kép készült akkor is nagyon meleg volt. Apu korán reggel kelt, kiment festeni és mire a Nap "igazán bedurrantott" ahogy ő mondta, már otthon volt. Boldogan jött haza, feltette a képet a festőállványra és elhörpölt egy pohár hideg sört... pár napig tartott mire a mű elkészült.
Egyébként nagyon büszke vagyok erre a képre, mert én meséltem neki a rétről Szentendre határában, megnézte, tetszett neki és megfestette.

Muzsika

A lányom elsős a zeneiskolában. Néhány napja volt az év végi koncertjük, zsúfolt terem, izguló gyerekek, hibák de lelkes taps... voltam ilyen koncerten gyermekként is, a kisdiákok között az egyik fellépő az apukám volt. Szépen kiöltözött, öltöny, talán nyakkendő is? Rendes diák volt ellenőrzővel meg bizonyítvánnyal. Szorgalmas volt, sokat gyakorolt, akkoriban az természetes volt, hogy a műteremből furulya hangja hallatszik. Néhány tanárral még együttest is alakítottak, ők voltak az Ex Animo Quartett! Plakát is volt meg fellépések, otthon pedig házizene, az nagyon érdekes volt nekem gyerekként.
Ennek az időnek az emléke a két grafika ebben a bejegyzésben. Az egyiken dátumot is látok 1977. Ekkoriban apu még inkább grafikusként dolgozik, nem festőként. Mindkét lapon a kedvenc muzsikus Franz Brüggen zenél, a portrét egyébként egy lemezborító fotója alapján készítette.

Feltettem ezt a lemezt (Franz Brüggen, Blockflötenwerke des Barock), és rögtön rájöttem: Georg Philipp Telemann F-dúr szonáta. Ezt nagyon szerette. Annyit hallottam, szinte arra is emlékszem apu hol hibázott amikor gyakorolt. Profi persze nem lehetett de a maga módján mégis meg akarta mutatni, mennyire fontos számára a zene, a hangszer, a művész.

Táncoslábú

A minap valakinek nagyon tetszett ez a kép, látszott rajta, hogy igazat mond amikor dicséri. Persze jól esett, hát hogy ne...szóval most megmutatom apu egyik kis kedvencét.

A fácska igazából egy öreg őszibarackfa egy elhagyott, elvadult kertben, Szentendre határában. Apu "Táncoslábúnak" nevezte, tényleg mintha ágaival táncot lejtene. Öreg, göcsörtös ágak és mégis olyan könnyednek tűnnek. Körülötte a fű és a vadvirágok, szinte érezni, ahogy az elhagyott telken fújt a hűsítő nyári szellő. Minden mozdul de minden harmonikus. Amikor nézik a képet legyenek biztosak benne, hogy a festő életének legboldogabb pillanatai közé tartozott, amikor a képet festette. 

A képnek egyébként igen kalandos élete volt, a műterem után Berlinbe került majd évek múlva vissza Budapestre. Apu mondta is sokszor, ha megfestette a képet és odaadta valakinek, akkor azok elkezdik élni a saját életüket...

Hazatalálás

1996-ot írunk. Rengeteg cikk, könyv jelenik meg a magyarok őstörténetéről és a honfoglalásról. Volt rengeteg vita, egymásnak ellentmondó elmélet is. Apu ezeket valamennyire figyelemmel is kísérte... néha csóválta a fejét és hümmögött valamit.
Olvasta Pap Gábor Hazatalálás című könyvét, ez lelkesítette. Valahogyan, valamit ő is hozzá akart tenni az ünnephez...megfaragta ezt a botot.
Régóta ott volt a bot présben a műhelyében, most alkalmat talált a faragásra. A markolatnál kezdte, csak pozitív-negatív minta került ide, sötétség-világosság, a kozmosz.
Aztán megjelennek a tarsolylemezekről jól ismert motívumok, ez magyar.
Később az indák között ott a kereszt, ez a kereszténység.
Legalul Kunhegyes, a nagytemplom képe, ez ő maga, az ő sorsa.
A bot felső végén a dátum 1997, ekkor készült el, a cím "Hazatalálás" és a monogram. Egy ember szellemi örökségének képei.

Menyasszonyok

Gyerekkoromban volt a kertünkben egy meggyfa, éppen a szobánk ablaka előtt. Tavasszal, amikor virágzott gyönyörű volt, egyetlen óriási fehér virággá változott. Apu azt mondta, olyan szép, mint egy menyasszony. A virágba boruló fák voltak számára a természet menyasszonyai.
A mi meggyfánk sajnos túl nagyra nőtt és besötétítette a gyerekszobát ezért kivágták, de később is, ahány virágzó gyümölcsfát láttunk, mindet menyasszonynak hívtuk, és ahányat lefestett, mindet így nevezte - vagy legalábbis koszorúslánynak. Soha nem szűnt meg gyönyörködni bennük.

Cseresznyefa a művésztelepen, talán 2004-ből. Ebben az időben már nem törődött a befejezettséggel, a könnyedség, a tavasz frissessége és tisztasága fontosabb volt számára, ezt akarta megmutatni. 

Karikásostor

Van egy emlékem gyerekkoromból, nem is igazi emlék, csak egy hangulat, egy képfoszlány. Kicsi lehettem. A nappaliban vagyunk, este van. Apu kisszéken ül, mellette egy nagy csomó raffia aminek egy része vízbe van áztatva. Apu a beáztatott raffiából kötelet sodort, gyönyörű, egyenletes és nagyon hosszú kötelet, végtelen türelemmel. Valahogy megállt akkor az idő, olyan egyenletesen és monotonon haladt a munka. Ilyennek képzelem régen a fonást, amikor az asszonyok még maguk készítették a textileket háztartásukhoz. Apu mindannyiunknak faragott saját, névvel ellátott széket, ennek az ülőkéje készült ebből a raffiából.
A karikás ostor készítésére nem emlékszem, de a családban mindig mesélték, hogy amikor az alapanyag, a nyers bőr - ezt apu bátyja, Laci hozta - ki volt feszítve az udvarunkon, a környék összes macskája ott lebzselt. A bőrt körkörös irányba vágták ki, kb.1-2 mm-es vastagságban, nagyon pontosan, érdemes megnézni a fotón. 36 ilyen szálból lett megfonva maga az ostor. Apu azt mesélte, sokáig tartott, mire rájött, hogyan kell ezt a fonást elkészíteni, de biztos volt benne, hogy nagyon egyszerű módja van. Egyszerű emberek, egyszerű eszközökkel, nagy precizitással tökéletes tárgyakat voltak képesek alkotni, ezért szerette és tisztelte annyira a népművészetet. Azt hiszem a festészetben is ilyen egyszerű dolgokra és nem bonyolult elméletekre vágyott. Ez volt neki a "Tiszta forrás"...

Az ostor nyele és a fonás.

Az ostor nyele csont- és fémberakással.

"Ezt fesd meg!"

Állítólag a dolgok energiát árasztanak magukból, nem csupán úgy, hogy két autó összemegy és amelyik erősebb, az eltolja a másikat. Ezeket az erőket nem látjuk, csak hatnak ránk. Én nem tudom, nem értek hozzá DE, ha van ilyen akkor a "Japánbirs" képek biztosan teljes erővel öntik ránk a kora tavasz erejét. Nem durva pirosak amitől káprázik a szemünk mint nyáron a pipacsok, hanem sokkal szelídebbek de ellenállhatatlanok. Forma itt nincs is csak szín, csak új életenergia.
Ennek a témának megfestésére is a korábban már említett Pirk János festőművész ösztönözte édesapámat. Ő mondogatta "Ezt fesd meg Pista! Ezt fesd meg!" Apu nem rögtön látott munkához, egy-két évig "kerülgette" a témát, de aztán elkezdte és magával ragadta. Hosszú éveken keresztül minden évben megfestette a bokrot, ez volt egy kicsit a festői szezon kezdete számára. Ő is feltöltődött energiákkal, eltűntek a borús téli gondolatok, betört a napfény.

 

Anyák napja

Az előző bejegyzésben megmutatott 1999-es íriszes képpel apu nem volt igazán elégedett. Azt mondta, valahogy nehéz lett, elégedetlen volt a kompozícióval is. (Nem értem miért, mert egyébként nagy kedvencnek számít.) A virágok bizony nem úgy nőnek, ahogyan a festő szeretné, hol itt bújnak elő, hol ott. Gy. Molnár István felesége Hella nagyon sokat küzdött a növényekkel, hogy létrehozza a tökéletes kompozíciót. Valahogy mégsem tetszett és nem kerültek vászonra. Persze lehet, hogy apát épp más téma érdekelte, vagy csak túl meleg volt... bizony nem egyszerű egy festő feleségének lenni!
Az íriszek anyák napja táján nyílnak, mi gyereket ilyenkor mindig be szoktunk toppanni de 2002-ben valahogy késtünk, már nem emlékszem miért. Mint minden édesanyának, ez anyunak is rosszul esett úgyhogy a férj, a festő fogott egy vásznat, ecsetet, palettát, és kiment a kertbe. Ez lett harmadik íriszes kép amit megmutatok "Virágok Hellának Anyák napjára. 2002"

Íriszek

Volt Gy. Molnár Istvánnak egy nagyszerű festőművész szomszédja Pirk János, vagy ahogyan mi mindig emlegettük Pirk Jancsi bácsi. Amikor édesapám elkezdett természet után festeni Jancsi bácsi gyakran odament hozzá, s mondogatta: "Most hagyd abba! Most hagyd abba!"
Ezzel bizony nagyon sokat segített, mert apu alapvetően jól nevelt "jó gyerek" volt. Megtanulta például mi a virág, milyen a szirma, hogyan kell megfesteni és meg is festette szépen. De ez nem volt neki elég, mert ahhoz azért elég tehetséges volt, hogy érezze, tudja a valóság, az impresszió nem ennyi! Jancsi bácsi is ebben erősítette meg, és egyre bátorodott. Elhagyta az előképeket, a körvonalakat, a tanult valóságot és kizárólag az érzékeire, a színekre koncentrált. Így mutatta meg milyennek látta Ő a témáját. A második íriszes kép, amit megmutatok 1999-ben készült, nyolc tavasszal az előző kép után. Nézzék csak meg a virágok szirmait, minőségbeli különbség nincs de mégis mennyire más!

Tavasz, tavasz

Az előző festményhez képest (Zsiványok, 1985) ugrunk az időben több mint tíz évet. Sok minden történt ez alatt az idő alatt, mert szép dolog az absztrakt festészet, de mit csináljon az ember ha kedvencei, a poszt-impresszionisták, Cézanne, Van Gogh... nem ilyen képeket festettek. Ráadásul szerencsés is volt, mert kertes házban lakott, és ha kertészkedni nem is szeretett, a fák hűsében meginni egy pohár sört nagyon is, ilyenkor pedig körülnézett...és meglátta a kertet, tavasszal, ilyenkor május elején például az íriszeket. Hiszen ilyet Van Gogh is festett, miért ne tehetné ő is...Igazából sosem kötelezte el magát egy irányzat mellett sem. Azt festett, amit ott és akkor jónak, helyesnek látott, ami megragadta a képzeletét. Amikor a kortársak szinte csak absztrakt festményeket készítettek, nem tűnt valami eredeti gondolatnak visszatérni a természethez. Gondolkodott is sokáig, csinált néhány vargabetűt, aztán fogta a vásznat meg a palettát és kipakolt a kertbe. Azt mondta, a természet annyi szépséget rejt amennyit az ember nem tud magától megalkotni...szépre és harmóniára vágyott, mint oly sokan.

Három zsivány

Elsőként bemutatom Önöknek az ország legvidámabb három zsiványát, ők Savanyú Jóska, Zöld Marci és Fekete Mátyás. Valóságban is léteztek, néprajzi lexikonok említik őket, bár nem biztos, hogy olyan jó kedélyűek voltak, mint a festményen. A probléma, amiért a kép született, a most is aktuális kérdés MIT KEZDJÜNK A HAGYOMÁNYAINKKAL. Mit kezdjen a festőművész a népművészet formakincsével? Ma főleg divattervezők fedezik fel maguknak ezt a világot, egyre nagyobb sikerrel. Amikor egy Forma-1-es pilóta ruháján is megjelenhetnek népi motívumok, talán érdemes felfigyelni rá, voltak már korábbi próbálkozások is... A "Három zsivány" Gy. Molnár István legnagyobb méretű festménye 1985-ből!