Havazás

A természetben festett képeket városképek, szentendrei képek sora követte, nem mintha a Pilis nem lenne kimeríthetetlen téma, csak túl drága lett a benzin és apu nem engedhette meg magának, hogy naponta messzire autózzon. A természete is arra ösztönözte, hogy új témákat keressen, így kezdte el megfesteni a várost ahol lakott. Készült kép a Dunánál a gátról, a Szamárhegyen és nagyon sok a Paprikabíró utca felől. Ez a téli kép is ott készült, a Pilisi Erdészetnek vannak (vagy voltak?) ott helyiségei, bekéredzkedett oda festeni, mert a szabadban ugye hideg van...de a szobában is hideg volt, a nővérem kötött is apunak ujjvégek nélküli kesztyűt, hogy ne fázzon annyira. Az egyik csupa meleg színű fonalból készült, a másik hideg kékekből meg szürkékből.

Ezekben az években többször is volt apunak budapesti szállodákban kiállítása. Az egyik ilyen kiállításon ki voltak állítva téli képei is, ezek nagyon megtetszettek egy magas rangú diplomatának aki valamelyik skandináv államból, talán Norvégiából (de ez nem biztos) származott. Meg is vette az egyik havas festményt. Erre apu nagyon büszke volt, ők csak tudják milyen szép is lehet a tél...

Művész és népművészet

Nyáron sok emberrel találkozik az ember, szabadabb az élet. Egy kellemes balatoni vacsora utáni beszélgetésen megmutattam kedves ismerősöknek a blogomat. Rögtön megkaptam a kérdést "Miért nem apu írásait közlöm???" Hát elég kevés van...de nekiláttam az olvasásnak, és ehhez a képhez egy régi riport részleteit mutatom meg. Talán érdemes a blog első képét is megnézni, illik ide az is!

"...Széket csinálsz? Miért?
-Természetesen azért, mert szükség van rá a lakásban, másrészt mert érdekel. Valamikor minden lakás minden egyes bútorát kézzel készítették. Ettől van az, hogy minden tárgy más, a nagyapám kanapéját nem téveszteném össze semmilyen mással... Én olyan bútorral, olyan tárgyakkal szeretném magam körülvenni, amelyektől nem akarnék megválni. Nehéz elképzelni, hogy ez az igény kivesszen belőlem, egyáltalán az emberből. A nagy szériában, huszonöt ezres példányszámban gyártott bútorokhoz nem tapad emlékünk, nincs emberi közösségünk... A népművészet és a modern művészet kapcsolata akkor lenne igazi, ha a kapocs a magatartás lenne. Ehelyett rendszerint ott kapaszkodik meg az ember, hogy elővesz egy motívumot, és azt felhasználja. Eddig ezt én nem nagyon csináltam..."
A cikk a Művészet folyóirat 1975/8. számában jelent meg. A székek egyébként elkészültek, mindenkinek névvel ellátott sajátja volt.

Ármány és Szerelem

Erről a képről annyi minden jut eszembe...Apu kedvenc olvasmányai: Schiller, Goethe, Victor Hugo vagy az orosz klasszikusok...lehetne elemezni, hogy művészetének két útja, az absztrakt geometria és a népművészeti irány itt találkoznak... de maradjon ez most egy személyes blog, hiszen kevés kép van, amelynek létrejöttét ennyire közelről figyelhettem.
Hát igen...már nem emlékszem miért, de felmerült, segíthetnék a kép megfestésében. Pontosan meg volt minden tervezve, apu meghatározta a színeket, nekem csak kifesteni kellett, mint a gyerekeknek a színezőjüket...Persze, mintha ez olyan egyszerű lenne. Egyrészt, bár a természet után festett képeknél szerette, ha a festékréteg vastag, rusztikus, az absztraktoknál a tökéletesen egyenletes felületet kedvelte és ha a festék nincs tökéletesen kikeverve  vagy az ecsetet nem ugyanúgy húzzuk, ez bizony nem megy... Aztán a vonalak. Az "Íriszek"-nél korábban említettem, azt mondta: "Vonal nincs, csak szín..." Nos akkor és ott ez így is volt, de itt nagyon is vannak vonalak.
Képzeljék csak el, én állok a vászon előtt és küzdök pl. a galambszárny tökéletes ívével, apu közben az asztalánál dolgozott, egy idő után viszont hallom szuszog - ami nála az erős koncentráció jele - tudom, már engem figyel...Küzdök tovább...Krákog picit, még vár, aztán..." Na kutyukám, figyelj..."  (A szülők, magamat is beleértve néha teljesen lehetetlen neveken szólítják a gyerekeiket, nekünk sose volt kutyánk, talán ezért mondta...) Megfogta az ecsetet "egy lendülettel húzd meg, az ecset oldalával, érezni kell az ívet...", és ott volt az ív...Olyan egyszerű ez, ha valaki tudja!
Azért kaptam tőle egy nagy E betűt a szignóban, nézzék csak meg a bal alsó sarkot.

Más és más

A minap megnéztem egy riportfilmet édesapámról, kicsit panaszkodik benne, mennyire magányos tud lenni alkotó... valóban ritkán fordult elő, hogy kolléga, alkotótárs időzött volna műtermében. Egy alkalomra viszont emlékszem. A régi jó barát, a kitűnő festőművész Juhász Sándor jött ki Szentendrére. Ők ketten főiskolai éveik alatt jó barátok voltak, aztán apu kiköltözött Szentendrére, mindkettejüknek családja lett, ritka volt az alkalom, amikor találkoztak.
Nem tudom már ki találta ki, hogy fessenek újra együtt, de arra pontosan emlékszem, hogy csendéletet festettek. Eleinte beszélgettek, kicsit zavarban voltak, aztán csend lett, elmerültek a maguk munkájában... Mintha nem is ugyanazt a témát festették volna. Sándor képe teli volt indulattal, szenvedéllyel. Erőteljesek voltak a színek... apué légies, mintha nem is "földi" lenne, hanem valami éteri látomás... olyasmi mint az a kép amit most töltöttem fel, kár, hogy nem az akkori kép és a párja...
Amikor Sándor már nem volt ott még üldögéltünk a műteremben, néztük a képeket. Valaki meg is jegyezte "Ég és Föld" a két kép, de valahogy nem volt jó a hangsúly, mintha a minőségre értette volna, apu rögtön, nagyon határozottan - ami nála ritka volt - meg is jegyezte "Nem, Más és Más!"

Szentendrei-sziget

Vidám, kellemes kép amit most megmutatok, a Szentendrei-szigeten készült, a gátról festve a veteményeseket mutatja...Apunak volt egy története, amit mindig elmesélt, ha ezt  a képet megmutatta. Találkozott ott egy idős nénivel, ott kapált napközben, rajta is van a képen, kék ruhában. Apu szeretett festés közben beszédbe elegyedni ismeretlen emberekkel...már ha érdekesnek találta őket. A néni már idős lehetett s elmondta: "Reggel még magam kijövök kapálni a földre, aztán délután kijön értem a fiam s hazavisz. Azt már nem bírom..." Ilyenkor a műteremben kis csönd következett, nem fűzött az elmondottakhoz semmit...

Ismeretlen fejezet

Minden szülő életének vannak fejezetei amit a gyereke nem ismer, mert még nem is volt vagy nagyon pici volt, amikor azok íródtak. Persze vannak családi legendák holni hajnalig tartó ultizásokról vagy talicskáról, amiben haza lehet jutni...de ezek annyira hihetetlenek, a szemérmes apuka meg csak hümmög.
Ilyen ismeretlen fejezet nyomára bukkantam a minap, amikor az apuról ránk maradt grafikai anyagot fotóztuk.
Íme egy hadvezér sisakkal de sisak nélkül, punkos-ornamentikával a feje tetején, de ne ijedjünk meg, ott a békepipa a szájában, lehet nem is hadvezér?...Az arcvonásokra ráismerek, de ezt a fajta kreativitást és szellemi csapongást, ami létrehozta a képet nem ismertem benne...

A montázs készítője már inkább ismerős, jól emlékszem amikor alig másfél évvel halála előtt sem felejtette el figyelmeztetni társaságát a balatoni büfében, ha egy-egy formás női fürdőző bájait lehetett csodálni. Különösen szerette az áttetsző strandszoknyákat, a kezével a levegőben meg is rajzolta a formát... Mmm (Az "európai reneszánsz"igaz tisztelője és hódolója üzeni Hrabal...)

Forró nyár

2012 nyarának talán egyik legmelegebb napja van ma, már halottam is: "...ilyen melegek régen nem voltak..." Szerintem pedig voltak. Amikor a következő kép készült akkor is nagyon meleg volt. Apu korán reggel kelt, kiment festeni és mire a Nap "igazán bedurrantott" ahogy ő mondta, már otthon volt. Boldogan jött haza, feltette a képet a festőállványra és elhörpölt egy pohár hideg sört... pár napig tartott mire a mű elkészült.
Egyébként nagyon büszke vagyok erre a képre, mert én meséltem neki a rétről Szentendre határában, megnézte, tetszett neki és megfestette.