Menyasszonyok

Gyerekkoromban volt a kertünkben egy meggyfa, éppen a szobánk ablaka előtt. Tavasszal, amikor virágzott gyönyörű volt, egyetlen óriási fehér virággá változott. Apu azt mondta, olyan szép, mint egy menyasszony. A virágba boruló fák voltak számára a természet menyasszonyai.
A mi meggyfánk sajnos túl nagyra nőtt és besötétítette a gyerekszobát ezért kivágták, de később is, ahány virágzó gyümölcsfát láttunk, mindet menyasszonynak hívtuk, és ahányat lefestett, mindet így nevezte - vagy legalábbis koszorúslánynak. Soha nem szűnt meg gyönyörködni bennük.

Cseresznyefa a művésztelepen, talán 2004-ből. Ebben az időben már nem törődött a befejezettséggel, a könnyedség, a tavasz frissessége és tisztasága fontosabb volt számára, ezt akarta megmutatni. 

Karikásostor

Van egy emlékem gyerekkoromból, nem is igazi emlék, csak egy hangulat, egy képfoszlány. Kicsi lehettem. A nappaliban vagyunk, este van. Apu kisszéken ül, mellette egy nagy csomó raffia aminek egy része vízbe van áztatva. Apu a beáztatott raffiából kötelet sodort, gyönyörű, egyenletes és nagyon hosszú kötelet, végtelen türelemmel. Valahogy megállt akkor az idő, olyan egyenletesen és monotonon haladt a munka. Ilyennek képzelem régen a fonást, amikor az asszonyok még maguk készítették a textileket háztartásukhoz. Apu mindannyiunknak faragott saját, névvel ellátott széket, ennek az ülőkéje készült ebből a raffiából.
A karikás ostor készítésére nem emlékszem, de a családban mindig mesélték, hogy amikor az alapanyag, a nyers bőr - ezt apu bátyja, Laci hozta - ki volt feszítve az udvarunkon, a környék összes macskája ott lebzselt. A bőrt körkörös irányba vágták ki, kb.1-2 mm-es vastagságban, nagyon pontosan, érdemes megnézni a fotón. 36 ilyen szálból lett megfonva maga az ostor. Apu azt mesélte, sokáig tartott, mire rájött, hogyan kell ezt a fonást elkészíteni, de biztos volt benne, hogy nagyon egyszerű módja van. Egyszerű emberek, egyszerű eszközökkel, nagy precizitással tökéletes tárgyakat voltak képesek alkotni, ezért szerette és tisztelte annyira a népművészetet. Azt hiszem a festészetben is ilyen egyszerű dolgokra és nem bonyolult elméletekre vágyott. Ez volt neki a "Tiszta forrás"...

Az ostor nyele és a fonás.

Az ostor nyele csont- és fémberakással.

"Ezt fesd meg!"

Állítólag a dolgok energiát árasztanak magukból, nem csupán úgy, hogy két autó összemegy és amelyik erősebb, az eltolja a másikat. Ezeket az erőket nem látjuk, csak hatnak ránk. Én nem tudom, nem értek hozzá DE, ha van ilyen akkor a "Japánbirs" képek biztosan teljes erővel öntik ránk a kora tavasz erejét. Nem durva pirosak amitől káprázik a szemünk mint nyáron a pipacsok, hanem sokkal szelídebbek de ellenállhatatlanok. Forma itt nincs is csak szín, csak új életenergia.
Ennek a témának megfestésére is a korábban már említett Pirk János festőművész ösztönözte édesapámat. Ő mondogatta "Ezt fesd meg Pista! Ezt fesd meg!" Apu nem rögtön látott munkához, egy-két évig "kerülgette" a témát, de aztán elkezdte és magával ragadta. Hosszú éveken keresztül minden évben megfestette a bokrot, ez volt egy kicsit a festői szezon kezdete számára. Ő is feltöltődött energiákkal, eltűntek a borús téli gondolatok, betört a napfény.

 

Anyák napja

Az előző bejegyzésben megmutatott 1999-es íriszes képpel apu nem volt igazán elégedett. Azt mondta, valahogy nehéz lett, elégedetlen volt a kompozícióval is. (Nem értem miért, mert egyébként nagy kedvencnek számít.) A virágok bizony nem úgy nőnek, ahogyan a festő szeretné, hol itt bújnak elő, hol ott. Gy. Molnár István felesége Hella nagyon sokat küzdött a növényekkel, hogy létrehozza a tökéletes kompozíciót. Valahogy mégsem tetszett és nem kerültek vászonra. Persze lehet, hogy apát épp más téma érdekelte, vagy csak túl meleg volt... bizony nem egyszerű egy festő feleségének lenni!
Az íriszek anyák napja táján nyílnak, mi gyereket ilyenkor mindig be szoktunk toppanni de 2002-ben valahogy késtünk, már nem emlékszem miért. Mint minden édesanyának, ez anyunak is rosszul esett úgyhogy a férj, a festő fogott egy vásznat, ecsetet, palettát, és kiment a kertbe. Ez lett harmadik íriszes kép amit megmutatok "Virágok Hellának Anyák napjára. 2002"

Íriszek

Volt Gy. Molnár Istvánnak egy nagyszerű festőművész szomszédja Pirk János, vagy ahogyan mi mindig emlegettük Pirk Jancsi bácsi. Amikor édesapám elkezdett természet után festeni Jancsi bácsi gyakran odament hozzá, s mondogatta: "Most hagyd abba! Most hagyd abba!"
Ezzel bizony nagyon sokat segített, mert apu alapvetően jól nevelt "jó gyerek" volt. Megtanulta például mi a virág, milyen a szirma, hogyan kell megfesteni és meg is festette szépen. De ez nem volt neki elég, mert ahhoz azért elég tehetséges volt, hogy érezze, tudja a valóság, az impresszió nem ennyi! Jancsi bácsi is ebben erősítette meg, és egyre bátorodott. Elhagyta az előképeket, a körvonalakat, a tanult valóságot és kizárólag az érzékeire, a színekre koncentrált. Így mutatta meg milyennek látta Ő a témáját. A második íriszes kép, amit megmutatok 1999-ben készült, nyolc tavasszal az előző kép után. Nézzék csak meg a virágok szirmait, minőségbeli különbség nincs de mégis mennyire más!

Tavasz, tavasz

Az előző festményhez képest (Zsiványok, 1985) ugrunk az időben több mint tíz évet. Sok minden történt ez alatt az idő alatt, mert szép dolog az absztrakt festészet, de mit csináljon az ember ha kedvencei, a poszt-impresszionisták, Cézanne, Van Gogh... nem ilyen képeket festettek. Ráadásul szerencsés is volt, mert kertes házban lakott, és ha kertészkedni nem is szeretett, a fák hűsében meginni egy pohár sört nagyon is, ilyenkor pedig körülnézett...és meglátta a kertet, tavasszal, ilyenkor május elején például az íriszeket. Hiszen ilyet Van Gogh is festett, miért ne tehetné ő is...Igazából sosem kötelezte el magát egy irányzat mellett sem. Azt festett, amit ott és akkor jónak, helyesnek látott, ami megragadta a képzeletét. Amikor a kortársak szinte csak absztrakt festményeket készítettek, nem tűnt valami eredeti gondolatnak visszatérni a természethez. Gondolkodott is sokáig, csinált néhány vargabetűt, aztán fogta a vásznat meg a palettát és kipakolt a kertbe. Azt mondta, a természet annyi szépséget rejt amennyit az ember nem tud magától megalkotni...szépre és harmóniára vágyott, mint oly sokan.